Hatalmas vihar volt: égzengés, villámok. A Kamasz felriadt és nyomban átköltözködött hozzánk. "Mr. Darcy" félálomban felhorkant: "Dörög, én meg itt félek egyedül" - és nyugodtan aludt tovább...
Megmagyarázhatatlan jókedv kerített hatalmába. Mert ha megvizsgáljuk a helyzetünket, az anyagi gondokat leszámítva, nem kell rögtön a szamuráj kard után keresgélnünk. Egészségesek vagyunk (viszonylag), szeretetben élünk, francba a képeslapházikókkal, nekünk ez jutott, ezt kell szeretni. Az életet nem élhetjük máskor csak most.
Pattanjunk tehát kerékpárra és irány a vízpart! Elengedhetetlen programpont a katicamentés. Más városokban kincsként kezelik a vizet: beépítik a település életébe: sétálgatni lehet a partján, horgászni, csónakázni. De nem nálunk: itt úttalan utakon több kilométer zötykölődés után jutsz le a vízhez és ott sincs semmi. Tudom, épp eszű vendéglátós nem nyit itt üzletet, mert zárás után mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva. Néha még azt is. Kedvesmosolyú barátnőnk mutatta, hogy vandálok szétvertek egy igencsak masszív kemencét, amiben sütögetni lehetett. Talán afölötti dühükben, hogy olyan messze kellett érte menniük. Nem értem, miért nem építik ki a folyópartot a városhoz legközelebbi szakaszán? A Maros a miénk, nem kellene mostohagyerekként dugdosnunk mindenki elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése