A szemetet összehordja a szél...

 Dorothyék beléptek az ócska pajtába. Már elég sokan voltak benn, ők mosolyogva köszöntek erre-arra, miközben ülőhelyet kerestek maguknak. A kisváros szépen kitett magáért, ki tudja miért olyanok is megjelentek, akik egyébként szinte sosem mutatkoznak városi rendezvényen. Talán mert most maguk dönthetnek valamiről? A zömök, pocakos Elöljáró néhányszor megkopogtatta asztalát kis fakalapácsával, mire mindenki elcsendesedett.
  - Üdvözlöm önöket, mint tudják, azért gyűltünk itt ma össze, mert a városunk rendelt egy angyalszobrot, arról kéne dönteni, hogy hova állítsuk fel és milyen alkalommal?
Egy kéz tétován felemelkedett.
  - Állítsuk a vásártérre, ott mindenki megfordul!
  - A templom elé!
  - A drogériához, ott úgyis kiszélesedik az út, szépen látszódna!
  - Emberek, nincs is szobor! Látta már egyáltalán valaki? - kiáltott fel egy hisztérikus hang.
A síri csendben megszólalt egy higgadt bariton:
  - Dehogy nincs, a garázsomban őrzöm addig, amíg felállítják.
  - De nincs, én is láttam: a művész zsebrevágta a pénzt és meglépett! - csatlakozott a hisztérikushoz kebelbarátja. Az emberek döbbenten néztek. Nem tudták mi történik.
  - Mi a csoda van ezekkel? Nem értik: ott van a szobor! - gondolta magában a férfi.
  - Nincs szobor, a művész lelépett a pénzzel - sietett kijelenteni Elöljáró - a gyűlést berekesztem. Ismét koppantott a kalapácsával. És hárman cinkosan összemosolyogtak: a tervük bevált. Szép lassan elszivárgott a tömeg. Hitték is, nem is, az emberek nem szeretnek vitába szállni.
Eközben az angyal ott állt hófehéren, gyönyörű arcán az eljövendő szép napok reménysége és elmélyülten nézte a garázs apró ablakán beszivárgó napsugarakban táncoló porszemeket.